Pistoia érdekességei, történelme, műemlékei

Több mint 2 ezer éves múltra tekinthet vissza ez az érdekes, rejtett kincsekben és középkori emlékművekben gazdag kisváros. Az i.e 2. században, miután Róma legyőzte Karthágót egy hosszú háborúskodásba kezdett a mai Liguria területén élő ligúr törzsekkel. Mivel szükségük volt a Ligur tengerpart felé menet egy bázisra, egy lóváltó állomást alakítottak itt ki a rómaiak. Valamivel később egy négyszög alaprajzú várat építettek a megállóhely köré, amely egyrészt a védelmet szolgálta, másrészt pedig innen látták el a hadsereget élemiszerekkel, s a katonák itt pihentek meg a csaták után.

Valószínűleg ebből a korból származik a város elnevézése is. Pistoria latinul kenyérsütő kemencét jelent, utalván a város szerepére az ókorban, hiszen a hadsereg élelmiszerutánpótlásáról innen gondosodtak. A római korban a várost falak vették körül, a két egymást merőlegesen keresztező főútvonal négy egyenlő részre osztotta a települést. A két főutca találkozásánál alakították ki a Fórumot, a politikai, gazdasági és vallásos élet központját, amely a Dóm tér területén helyezkedett el.

A 4. század végén osztrogótok törnek be Itáliába, rombolást és pusztítást hozva magukkal. Kb 200 évvel később az osztrogótokat a longobárdok váltották fel, akiknek a korában Pistoia kiemelkedően fontos várossá vált. Pénzverdét működtettek, saját pénzt verhettek, újjáépítették a városfalakat. A longobárdok korában az adminisztratív központ a régi római fórumról a Sala térre került át, ahol a longobárd király helyi képviselőjének a palotája állt. A Sala szó maga is longobárd eredetű, valószínűleg a helytartó lakhelyét nevezték így. Már a 9. és 10. században is piacokat tartottak a téren, s ez a szokás mind a mai napig megmaradt. Minden nap itt kínálják az árusok a friss zöldséget, gyümölcsöt, s más helyi élemiszereket. A Dóm teret és a Sala teret egy utcával kötötték össze, amely ma az Aranyművesek utcája nevet viseli.

1177-ből származik az önálló városállam „alkotmánya”. Ezt a rendkívül értékes dokumentumot a Dóm levéltárában őrzik mind a mai napig. Egészen pontosan leírják a törvényhozók a város vezetőinek a kötelességeit és a jogait. Érdekes és ma is időszerű az a pont, amelyben szigorúan megtiltják az ajándékok elfogadását, így a megvesztegetés lehetőségét próbálják kizárni. Felszólítják a város vezetőit arra is, hogy ne alkalmazzanak semmiféle fizikai erőszakot a közügyek intézésében.

Az ezt követő időszak (12-14. század) Pistoia virágkora. Szoros szálakkal kötődik Európa más területeihez, a pistoiai kereskedők járják az európai városokat és vásárokat, a pistoiai kézművesek által előállított fémtermékek, fegyverek, páncélzatok, kardok híresek voltak kiváló minőségükről mindenhol. Nem véletlen, hogy a pisztoly szavunk Pistoia nevéből ered az itt gyártott lőfegyvereknek köszönhetően.

Volt egy másik nagyon fontos utazóközönség is a középkorban, a zarándokok, akik Pistoiát is nagy előszeretettel látogatták Szent Jakab ereklyéje miatt. Az ereklyét Atto, Pistoia szent életű püspöke hozatta 1144-ben Santiago da Compostela városából Pistoiába, s attól kezdve a város a zarándokútvonalak egyik nagyon fontos megállójává vált. Az 1200-as években Szent Jakab lesz a város védőszentje, az ő arcképe kerül rá a város pecsétjére is. A 13. századtól kezdve minden évben július 25-én díszes felvonulással és egy lovasversennyel ünneplik Szent Jakabot.

A virágzó gazdaságot és a kereskedelmet egy kaotikus, folyamatos pártcsatákkal tűzdelt, állandó belső pártharcoktól kísért politikai élet jellemezte. A két leggazdagabb kereskedő dinasztia, a Cancellieri és a Panciatichi család verseng a hatalomért. A belső villongások következtében meggyengült önálló Pistoia 1401-ben elveszítette függetlenségét, s Firenze befolyása alá került. A 16. században a Toszkán Nagyhercegség megalakulásával pedig az új állam részévé válik Pistoia is.

Giostra dell« Orso avagy a Medve lovagi torna

A Szent Jakab tiszteletére rendezett középkori lovasversenynek egy újabb kori változata ez a lovagi tornák hagulatát felidéző esemény. Pistoia négy városrészét 3-3 lovag képviseli, akiknek az a feladata, hogy vágtatás közben a lándzsájukkal egy medve formájú céltáblát találjanak telibe (innen az elnevezés). Párosával folyik a küzdelem, a jutalom egy értékes textíliából készült pálio, azaz zászló elnyerése. 1947-tól minden évben július 25-én a Dóm téren zajlik a küzdelem, s ettől a dátumtól számítva vette fel a Medve párbaja elnevezést. A választás oka az, hogy a város címerében a medve szerepel.

Piazza del Duomo (Dóm tér):

A Dóm tér a világi és az egyházi hatalom központja a középkor éveitől kezdve, itt áll egymás szomszédságában a Dóm valamint a Városháza is.

Szent Zénó katedrális:

Az első hírek 923-ból tudósítanak egy itt épített és Szent Zénó tiszteletére emelt kis templomról. A Dóm a mai képét a 12. és 17. század közötti átalakításoknak köszönheti. A díszes, fehér és zöld márvánnyal burkolt homlokzata a 13. század második feléből származik. A főbejárat felett Andrea Della Robbia, firenzei művész zománcozott terrakotta, Madonnát és Gyermek Jézust ábrázoló domborműve látható.

A három hajós belső tér leghíresebb látnivalója a Szent Jakab oltár, az egyik jobboldali kápolnában található. 1287-ben a városi Nagytanács a Dómmal egyetértésben jóváhagyta a 12 Apostolt, Szűz Máriát és gyermek Jézust ábrázoló ezüstoltár elkészítését. Az oltáron egészen 1456-ig dolgoznak a pistoiai és firenzei mesterek, mindig újabb és újabb részletekkel, az Új Testamentumból és Szent Jakab életéből vett történetekkel kiegészítve az eredetileg jóval szerényebbnek elképzelt alkotást, s így kialakítva a toszkán ötvösművészet egyik remekét. A csodaszép ezüstmunkát zománcozott betétek, féldrágakövek dísztítik. Egyes feltevések szerint a fiatal, s később építészként híressé vált firenzei Filippo Brunelleschi is részt vett néhány jelenet kidolgozásában.

Keresztelőkápolna (Battistero di San Giovanni)

A Dóm bejáratával szemközt felépített Keresztelőkápolnában az egyik legrégebbi, 1226-ból származó keresztelőmedence található. Az épület maga gótikus stílusú, nyolcszög alaprajzú, zöld-fehér márványlapokkal burkolt. Az egyik utolsó, kizárólag keresztelés szándékával emelt templommal állunk szemben, hiszen a 15. századtól kezdve eltűnik ez a szokás. A központi bejárat reneszánsz domborművekkel és szobrokkal ékesített. A bejárat melletti erkélyről prédikáltak a Dóm kanonokjai járványok idején a kór megfékezéséért imádkozva, vagy azért, hogy az egymással állandóan küzdő belső frakciók között legyen béke.

Harangtorony (Campanile)

Egy longobárd eredetű torony felé építették román stílusban a 12. században. 67 méteres magasságot ér el, s a tetejéről gyönyörű kilátás nyílik a városra. Mindig vitatott volt a torony tulajdonjoga, mind a város mind a pisai püspök a magáénak tekintette az épületet, folyamatos vita folyt közöttük. A harc egy kompromisszummal ért véget: a város megtarthatott egy kis kamrát a földszinten azzal az indoklással, hogy a torony harangjai nemcsak a misék kezdetét jelezték, hanem vész esetén figyelmeztették a város lakóit a veszélyre, tehát világi feladatot is elláttak.

Piazza Sala

Még ma is a longobárd nevét őrzi a tér, a longobárd uralkodó helytartójának a palotája volt itt (Sala Regis). A középkorban piacos hellyé válik, a tér körül kapnak helyet a kézműves műhelyek, kocsmák, vendéglők. Erről tanúskodnak a környező utcák nevei: Via del Cacio (Sajt utca), Via dei Fabbri (Kovácsok utcája), Via degli Orafi (Aranyművesek utcája). Az üzlethelysiégek a földszinten helyezkedtek el, az utca felé nyíló pultokkal, amelyek néhány helyen még láthatók. Este fatáblákkal bezárták a földszinti kirakatokat. Ma is mindennap piacot tartanak itt, s a város lakói itt gyűlnek össze esténként és hétvégenként, ez a találkozók helye, kiülős éttermekkel, bárokkal, hangulatos kávézókkal. A tér közepén áll az Oroszlános kút, amelybe a középkorban a szemetet és az ételmaradékokat dobálták. A 15. században a város irányítói kitisztíttatták a kutat és két oszloppal díszíttették. Az egyik oszlop ókori, a másik 16. századi. Ebben az évszázadban került a Marzocco, Firenze címerállata a kút tetejére. 

A piac mellett álltak a város nyilvánosházai, amelyeket a 16. században megsemmisítettek, s így alakították ki a Piazza Ortaggit (Zöldségek tere). Erre a térre nyílt korábban a zsidó gettó, amelynek a kapuit a 16. és a 18. század között napnyugtakor bezártak, s csak hajnalban nyitottak ki újra. Ma a kis tér közepén egy kortárs művész, Roberto Barni három figurás alkotása látható.

Szent András templom (Chiesa di Sant«Andrea)

A 8. században építették, mint egy városfalakon kívül eső, a zarándokútvonal mellett elhelyezkedő kis vidéki templomot. Keskeny és hosszú, zöld-fehér márvány burkolat díszíti a homlokzatát. A bejárat felett a Három királyok utazását ábrázoló 1100-as évekből származó dombormű látható, nem véletlenül. A kereszténység történeték első zarándokai a Három királyok voltak, akik messze földről elindulva keresték meg Jézust, ahogyan a Pistoiába érkező zarándokok tették, Szent Jakab ereklyéjének a felkeresésére.

A belső térben Giovanni Pisano remekművű szószékét csodálhatjuk meg 1298-1301-ből. A hét vörösmárvány oszlopra támaszkodó pulpitus domborművei Jézus életéből ábrázolnak néhány részletet.

Ospedale del Ceppo

Ősi ispotály a betegek ápolására, amelyet 1277-ben alapított Antimo di Teodoro és a felesége Bandinella. A »ceppo« kivájt fatörzset jelent. Valószínűleg azért nevezték el így az ispotályt, mert a szerzetesek egy üreges fatörzset használtak fel az alamizsnagyűjtésre. Az ispotály szerepe az 1348-as pestisjárvány idején vált meghatározóvá. Ezt követően többször kibővítették, míg végül az 1400-as évek közepén a firenzei Michelozzo rajzai alapján kezdődött el a felújítása. 1514-ben pedig a homlokzat átépítésére került sor. Csodás zománcozott terrakotta díszítése a Könyörületesség hét cselekedetét ábrázolja: egy irgalmas ember segít felöltöztetni a ruhátlanokat, szállást ad a zarándokoknak, meglátogatja a betegeket, meglátogatja a bebörtönzötteket, eltemeti a halottakat, enni ad az éhezőknek és inni ad a szomjazóknak. A Benedetto Buglioni és Giovanni Della Robbia által megalkotott domborműveken ezeket a jeleneteket láthatjuk sorban egymás mellett. A megrendelő, Leonardo Bonafede, az ispotály igazgatója maga is ott van, fehér ruhában és fekete köntösben a szereplők között.

A régi kórházban egy érdekes föld alatti járatokban bővelkedő múzeum található, amelyet csak csoportos, óránként tartott vezetések alkalmával lehet látogatni. A középkorban praktikus okokból úgy döntöttek, hogy a Brana patak fölé építik az ispotályt, s ma is látható még az alapzat alatt kialakított alagútrendszer. A helyválasztásnak valószínűleg az volt az oka, hogy a kórház hulladékait ne kelljen túlságosan messzire szállítani, egészen egyszerűen beledobálták a szemetet, a törött edényeket és gyógyszeres üvegcséket, a piszkos, sokszor fertőzött ruhákat, a betegek kezelése során használt anyagokat a patakba. Néhány évvel ezelőttig az épület alatti félig meddig kiszáradt meder teli volt törmelékanyaggal. Az utóbbi 15 év feltárásainak és takarításának eredményeként alakították ki ezt az egyedülálló múzeumot. A séta alatt érdekes információkat kaphatunk egy középkori ispotály életéről.

Kezdetben csak férfibetegeket láttak el, hiszen az ápolók szerzetesek, tehát férfiak voltak, akik az adott kor erkölcsei szerint nőket nem ápolhattak. Egy-egy ágyba 3-4 beteget is helyeztek, ha éppen nem volt szabad hely. Az erre járó, s megbetegedő zarándokokat is befogadták. A nők számára a 16. században egy új szárnyat alakítottak ki, amelyben Firenzéből érkezett apáca-ápolónők tevékenykedtek.

A patak medre mellett, már a kórház falain kívül, láthatjuk még régi mosóhelyeket is, ahová a környékbeli lányok-asszonyok jártak kimosni a szennyes ruhákat, a piszkos és fertőzött, a kórház hulladékanyagát magával sodró patak vizében!!!

Az ispotály mögött a betegek ellátására veteményeskerteket, gyümölcsösöket, gyógynövényeket telepítettek, önellátásra berendezkedve. A legfőbb bevételeik azonban az adományokból származtak, a gazdag pistoiai családok jótékonykodásának köszönhetően tudott megélni ez az intézmény is.

A 17. századtól kezdve egy nagy presztízsű sebész- és orvos iskola is működött itt. Ebből az időszakból maradt meg egy világszinten is egyedülálló picike, az anatómia órák idején használatos oktatóterem. Az előadóterem közepén áll a boncasztal, körülötte pedig színházszerűen elrendezve az ülések 10-15 diák számára, hogy a tanulók jól láthassák a magyarázó professzort.

A 19. és 20. században gyökeresen átalakították, új osztályokkal egészítették ki a régi ispotályt, míg végül nem volt már elegendő hely a város központjában, s 2013-ban mindenestül átköltözött a kórház az új, korszerű, városszéli épületbe.