Bernini, egy viharos szerelem története

Costanza Bonarelli szobra a Bargello múzeumban

Gian Lorenzo Bernini a barokk művészet talán legkiemelkedőbb képviselője,  akinek Róma és a Vatikán ma is ismert és csodált alkotásait köszönhetjük. Pápák, kardinálisok, európai uralkodók kedvence. Zseniális műveinek túlnyomó többsége Rómában található, de Firenzében is láthatunk egy-két csodaszép szobrot tőle. Az egyik Firenzében kiállított művének a történetét szeretném elmesélni nektek, amelynek a hátterében egy szenvedélyes szerelem rejtőzik, s amelyet a firenzei Bargello múzeumban őriznek.

A kisméretű márványszobrot Bernini az 1636-38-as években faragta Rómában, amikor már a pályafutásának a csúcsára érkezett. Costanza Bonarellit, Bernini egyik munkatársának, Matteo Bonarellinek a feleségét ábrázolta, akibe Bernini beleszeretett. Costanza egy művelt, a Piccolomini családdal is rokonságban álló karizmatikus női figura volt a 17.századi Rómában.

Viharos és hihetetlen szerelmi történetről van szó, hiszen Bernininek Costanza férjén kívül van egy másik vetélytársa is, aki nem más mint a saját testvére Luigi, Costanza hálószobáját titokban Luigi is nagy előszeretettel látogatja. Mígnem egyszer Gian Lorenzo rajtakapja őket és az egyébként magát mindig kiegyensúlyozottnak és higgadtnak mutató férfi önmagából kivetkőzve bosszút akar állni Luigin. Az eseményeket egy érdekes és ritka dokumentumból ismerjük egészen pontosan, a két testvér édesanyjának, Angelicának a leveléből, amelyet Barberini kardinálisnak küldött.

Angelica elbeszélése szerint miután Gian Lorenzo rajtakapta a szerelmespárt, a dühtől elvakultan, fenyegetően a testvére nyomába eredt, aki a közeli Santa Maria Maggiore bazilikába menekült oltalmat keresve. Berninit a hely szentsége sem állította meg, a templom kapuját betörve, a kardját magasba emelve belovagolt az épületbe és az oltárig üldözte Luigit, hogy felnyársalja. Szerencsére az éppen ott tartózkodó papok és hívők együttes erővel lefegyverezték és megakadályozták a vérontást. Angelica könyörögve kéri a kardinálist, hogy száműzze Rómából Gian Lorenzót, nehogy meggyilkolja a testvérét: ” … én, vigasztalhatatlan és elkeseredett édesanya, könyörögve kérem, hogy a tekintélyével és a hatalmával fékezze meg fiam haragját, aki nem fél sem a földiek, sem az égiek bosszújától, a nagy hatalmánál fogva a Világ urának képzeli magát”.

A kardinális helyett maga a pápa, VIII. Orbán válaszol, aki természetesen nem akar megválni kedvenc művészétől, s egyértelműen nem őt, hanem a testvérét, Luigi Berninit száműzi. Hiszen, a papa szavait idézve: ” Gian Lorenzo Bernini Isten akaratából született erre a földre, s arra rendeltetett, hogy fényt hozzon a századunkba és dicsőséget adjon Rómának”. Ezzel a kérdés eldőlt, a pápa végett vetett a vitának, Bernini büntetlen maradt, pedig azt is tudjuk, hogy Costanza ellen is egy merényletet követett el, az egyik szolgálójával sebet ejtve Costanza arcán.

A pápa nem bünette ugyan meg a művészt, de felszólította arra, hogy rendezze a magánéletét, hiszen már majdnem 40 éves volt akkor. VIII Orbán kiházasította, gondoskodott egy gyönyörűszép feleségről is, akivel aztán Gian Lorenzo kiegyensúlyozottan és nyugodtan élt 82 éves korában bekövetkezett haláláig.

Costanzának szintén egy hosszú és tartalmas élet adatott meg, műkincskereskedéssel foglalkozott, gazdag gyűjtőkkel tárgyalt, sikeres vállalkozó és jó ízlésű műgyűjtő ő maga is.

A viharos szerelem emléke ez a szinte megszólaló, élő márványszobor, Bernini megörökítette Costanzát ezen a rendkívül közvetlen, intim hangulatú művön. Már a műfaj kiválasztása is szokatlan a 17. században. A művészek szinte sohasem ábrázolták a családtagjaikat, de ha mégis megtették, akkor csak rajzokon vagy festményeken, amelyeket sokkal olcsóbban és gyorsabban el lehetett készíteni. A márvány faragása sok idővel, vesződséggel és anyagi ráfordítással járt, szinte mindig a hivatalos porték elkészítésére tartogatták ezt az értékes anyagot. Nem pocsékolták a fehér carrarai márványt még egy feleségre sem, nemhogy egy szerető ábrázolására. Bernini azonban megtehette ezt.

A másik újdonság a mű hangulatában rejlik. Női figurákat akkoriban vagy példás anyaként vagy erényes feleségként láthatunk, itt viszont egy spontán és élettel teli szereplő jelenik meg előttünk. Félig nyitott hálóingben van, sejteni lehet a melle vonalát, a haját egy sietős márványkontyba tűzte fel, amelyből néhány engedetlen tincs elszabadult. Mintha éppen most ébredt volna fel. Így csak egy férj, vagy ebben az esetben egy szerető láthatja a szerelmét. Érezzük a test melegét, a bőr puhaságát. Maga Bernini mondja, hogy egy jó szobrász munkáján a márvány kb 10 év elteltével igazi testté válik, élethű és lüktető lesz, s itt ez így is van. Kicsit zavarba is ejt minket ez az ábrázolás, hiszen az az érzésünk, hogy kívülállóként bepillantunk a hálószoba intim légkörébe, ahol nekünk semmi keresnivalónk nincs. Egy pillanat tökéletes rögzítése, egy kivételes mű, minden akkoriban elfogadott szabályt megszeg ezzel az ábrázolással a művész.

A szobrot sokáig a műhelyében őrizte Bernini, majd valószínűleg elajándékozta Carlo Medici kardinálisnak, aki magával viszi a művet Firenzébe és így bekerül a családi gyűjteménybe. Az agyagmodellt azonban nagyon sokáig láthatták még Bernini műhelyének a látogatói, VIII. Orbán pápa és Richelieu kardinális szobrainak a társaságában, hosszú ideig nem tudott megválni a szerelmétől a művész.