A lámpás hölgy, Florence Nightingale

“A lámpás hölgy”. Először ezzel az elnevezéssel kamaszkoromban találkoztam, amikor kezembe került Kertész Erzsébet ifjúsági regénye. A könyv főhősének, Florence Nightingale-nek a története ma is időszerű.

“Sajnos mind az ápolónők, mind az orvosok, mind az orvostanhallgatók egy része a kórházakban felszedett fertőzések miatt hal meg “. Az aktuális hírekből kiragadott idézetnek tűnik ez a mondat, de a valóságban a 19. század közepén, Florence Nightingale, a modern ápolónői szolgálat megalapítója írta. Minden évben május 12-én emlékeznek meg az egész világon az ápolónókről, s ebben az évben még sokkal érzékenyebbek vagyunk erre a témára, hiszen az egészségügyben dolgozók már több mint két hónapja az első vonalban, áldozatos, megfeszített munkával állják a sarat a járvány elleni küzdelemben. Miért éppen május 12-t választották, s hogyan kötődik ez az tiszteletadás Firenzéhez?

Ennek az az oka, hogy Florence Nightingale 1820 május 12-én Firenzében született. Egy jómódú, angol arisztokrata család második lánya, szülei hosszúra sikeredett, több mint két éves nászútja alatt látta meg a napvilágot Firenzében. A szülők annyira beleszerelmesedtek a városba, hogy másodszülött lányuknak a Florence (angolul Firenze elnevezése) nevet adták, arra gondolva, hogy így magukkal vihetnek egy kis darabot a városból a kislányuk alakjában. Egyébként Nápoly is nagyon megtetszett a szülőknek, mert az elsőszülöttüknek, aki 1811-ben jött a világra Nápolyban a Parthenope nevet választották (a szó jelentése Nápoly).

Florence vagy ahogyan a családban mindenki nevezte, Flo, nagyon kevés időt töltött Firenzében, a nászútnak is vége lett egyszer, így a szülők visszatértek Angliába. Szerencséjére édesapja támogatta a lányok taníttatását, azt akarta, hogy a nővérével együtt olyan magasszintű képzésben részesüljenek mintha fiúk lennének. Florencet nagyon érdekelték a tudományok, a matematika, rendkívül művelt, több nyelven beszélt. A számára kiszabott életút egyszerű lett volna: férjhez megy lehetőleg egy hasonlóan jómódú család tagjához, gyerekeket szül és kényelmesen éli az életét a családja körében. Ő azonban nem törődik bele ebbe az előre megtervezett, a férjének kiszolgáltatott életútba, lázadó szellem, teljesen más tervei vannak a jövőre. Mindenképpen segíteni akar az embereken. Elkezdi ápolni a beteg rokonokat, támogatja a rászorulókat, hivatásának tekinti a segítségnyújtást. Huszonévesen bejelenti a szüleinek hogy ápolónő lesz belőle, a hír hallatára az édesanyja majdnem szörnyet halt. Ez a foglalkozás lenézett, alantas munkának számított akkoriban. A szülei elküldik utazgatni, hátha elterelődnek a gondolatai. Bejárja Itáliát, Görögországot, Egyiptomot, mindenről naplót vezet. Ahol lehet inkább a kórházak felé veszi az irányt és gyűjti a tapasztalatokat. Titokban részt vesz egy nővérképző tanfolyamon Németországban, minden idejét a tanulásra szánja, azon töri a fejét, hogyan lehetne sokkal jobban megszervezni a kórházak működését, az ápolást. Egy nagyon egyszerű, abszurdnak tűnő feladatot tűz ki egy kórház elé: “Furcsának tűnhet ezt kijelenteni, de a legelső követelmény egy kórház iránt az, hogy ne ártson a betegnek.”  

1853-ban egy londoni női kórház irányítását veszi át, ahol mindenki nagy megbotránkozására felekezeti hozzátartozástól függetlenül vállalja a betegek ápolását (korábban csak az anglikánokkal foglalkoztak itt), ezzel rengeteg kritikát kiváltva. Egész életében azt az elvet vallotta, hogy mindenkit egyformán kell ellátni. 1854-ben a londoni kolerajárvány idején önkéntes áplónőként dolgozott, a betegei rajongtak érte.

A krími háború idején katasztrófális hírek érkeznek az angol sebesültek ellátásáról a hadszíntérhez közel fekvő kórházakból és Florence-t kérik fel a betegellátás megszervezésére. Egy csapatot toboroz, s elindul Törökországba, ahol a hadikórházakba érkezvén tragikus állapotokat talál, gyógyszerek és ellátás nélkül fekszenek a sebesült angol katonák leírhatalan piszokban és bűzben sokszor a folyosókon, a földön. Az orvosok érzéstelenítés nélkül műtenek. Florence legelőször tisztaságot teremt, majd felszereléseket vásárol, átszervezi az ápolást. A korábban 42 százalékos halálozási arányt kemény munkával 2,2 százalákra csökkentette. Fegyelmezett ápolónői gárdát alakított ki. Ő saját magát nem kímélve sokszor napi 20 órát dolgozott. Éjszakánként egy lámpással a kezében járkált az ágyak között, ezért került be a köztudatba a Lámpás hölgy elnevezéssel. Neve legendává válik, 1856-ban hősként tér vissza Angliába.

Ezt követően ápolónőképző iskolát alapít, könyvet ír a tapasztalatatiról. Az utolsó éveit ágyban fekvő betegként, majdnem teljesen vakon töltötte, 1913-ban halt meg Londonban.

Ma Firenzében egyetlenegy emlék fűződik hozzá. A Szent Kereszt templom melletti kolostor egyik sarkában látható kisméretű szobor és emléktábla. Egy ovális fülkében egy törékeny, a jobb kezében egy lámpát tartó márványszobor áll, amelyet a firenzei angol kolónia megbízásából Francis William Sargent készített 1913-ban. A szobor alatt pedig egy olasz nyelvű felirat a következő szavakkal: A lámpás hölgy, ahogyan elnevezték őt a katonák, akiknek csodálatraméltó ápolónőjük volt a szorongásokkal teli kórházi éjszakákon, s azt követően is példát mutatott a később megalakított önkéntes szervezet, a Vörös Kereszt számára. Firenzében azóta is áldják a nevét és szeretettel emlékeznek rá.”

A születésének a 200. évfordulója alkalmából a híres és titokzatos street art művész, Bansky is kifejezte a tiszteletét előtte. Május 6-án állította ki a legújabbb művét a Southamptoni General Hospital egyik falán. A játszó kisfiú ráunt az összes szuper tulajdonságokkal felvértezett hősre, beledobta Szupermant és a többieket a kosarába, s az igaz hősssel, az ápolónőt ábrázoló figurával játszik. A szereplő azonnal felismerhető a vörös keresztes kötényéről, a karját kitárja mintha repülne, az arcán szájmaszk. A mű őszig a kórházban marad, majd eladják, s a befolyt összeget jótékonykodásra szánják.