A halottak szigete

Ez a baljós elnevezés egy XIX. századi romantikus temetőt takar,

amely a firenzei körút kaotikus forgalmában szinte egy csendes szigetet képezve áll ellen a nagyváros hangzavarának. Különösen tavasszal nyújt feledhetetlen látványt, hiszen a mindenfelé virágzó íriszek szinte körbefonják a rendetlenül összezsúfolódó síremlékeket. Angol temető néven él a firenzeiek köztudatában ez a hely, akkor is ha a valóságban a svájci evangélikus egyház a felügyelője, s a svájci közösség kérésére nyitották meg az 1820-as évek végén. Akkoriban fedezte fel Firenzét az elmúlt korok iránt érdeklődő európai elit, művészek, írok, költők vagy egészen egyszerűen csak a firenzei történelmet, a firenzei műemlékeket szerető polgári réteg. Jónéhányan nem elégedtek meg egy rövidebb vagy hosszabb utazással, hanem véglegesen letelepedtek Firenzében. Sokan közülük nem katolikus vallásúak voltak, s engedélyt kaptak a nagyon toleráns toszkán nagyhercegtől saját felekezeti épületek nyitására, ahol összegyűlhettek a hitük gyakorlására.

Igen ám, de nagyon sokáig megoldatlan maradt a temetkezés kérdése. Mivel Firenzében kizárólag katolikus temetők álltak rendelkezésre, a többi felekezet halottait (reformátusokat, evangélikusokat, zsidókat, ortodoxokat) Livornóba kellett szállítani, kb 100 km-es távolságra. Ezt a problémát orvosolandó kapott a svájci evangélikus közösség egy az akkor még létező középkori városfalakra kívülről támaszkodó dombot, hiszen a temetők nem kerülhettek a városok határain belülre.

Évtizedeken keresztül attól kezdve itt temették a nem katolikus polgárok a halottjaikat. Az 1860-as években azonban nagyszabású átalakítási munkálatok kezdődtek Firenzében. Firenze akkoriban az újonnan megalakult olasz Királyság fővárosa, s éppen ezért modernizálni szeretnék a várost. E terveknek a keretében lerombolják a régi városfalakat és körutakat alakítanak ki a helyükön. Ennek következtében a temető egy körút két ágának a közepébe került, a folyamatosan növekvő forgalom szorításába, amely egyre kaotikusabbá vált a XX században, éles kontrasztot képezve a temető mozdulatlansága, csendje és a zajos autók áradata között.

A temetőt az 1870-es évek óta egészen 1996-ig nem használták, akkor újra megnyitották korlátozott számú kizárólag urnás temetkezésre.

A hely "sztárja " Elisabeth Barrett Browning angol költőnő, aki a XIX század közepén szintén Firenzét választotta második hazájának. Ha láttátok Zeffirelli "Tea Mussolinivel" című filmjét, akkor ismerős a költőnő sírja és a temető is, hiszen a film első kockáin az Firenzében élő angol származású barátnők csoportja itt gyűlik össze, hogy tiszteletét tegye a honfitársuk előtt.

A temető gondnoka immár több mint 20 éve Júlia nővér, aki a bejárat előtt található házban él, s a hely élő emlékezete, mindent tud az ott nyugvókról, életcéljának tekinti a temető ápolását, neki köszönhetjük az íriszeket is.

Több művészt is megihletett ez a varázslatos hely, többet között a svájci Arnold Böcklint, aki sajnos egy tragédiát követően ismerkedett meg a temetővel, hiszen itt nyugszik a mindössze hat hónapos korában elhunyt kislánya. A festő több változatban megfestette a témát 1880 és 1886 között, s olyan személyiségeket kerített a hatalmába ez a mű mint Freud és Hitler. Hitlernek sikerült az egyik példányt megkaparintania, s haláláig a dolgozószobájában őrizte ezt a komor, de nagyon szuggesztív képet.