A firenzei karthausi kolostor (Certosa)

A firenzei karthausi kolostor, a világtól elvonuló, a csendet választó szerzetesek egykori lakhelye, a Certosa

Ha már jártatok a Firenzét körülvevő autópályán, akkor lehet, hogy emlékeztek erre a monumentális építményre, amely az egyik alagútból kiérve egyszer csak hirtelen, szinte látomásszerűen felvillan egy pillanatra előttünk, majd ismét eltűnik a dombok takarásában. Ez a 14. századi Certosa di Firenze (azaz a firenzei Karthauzi kolostor), amely egy magaslat tetején állva, megerősített falakkal övezve uralja a környéket.

A 14. század közepén egy gazdag firenzei bankár és kereskedő Niccoló Acciaioli alapította a kolostort, ahová karthauzi szerzeteseket hívott, mert teljesen elvarázsolta őt a ennek a különleges rendnek az élete és a története. Tervei szerint ide húzódott volna vissza ő maga is időskorában, elkezdett egy kisebbfajta palotát is építeni magának itt, de sohasem adatott meg neki ez a kegy. A palota befejezetlenül maradt, Acciaoli pedig csak halála után került ide. Most is itt nyugszik a templom kriptájában egy csodaszép kőből faragott sírban a családjával egyetemben.

A kolostort azonban elfoglalták, Niccoló Acciaoli szándékai szerint, a karthauzi szerzetesek, akik egészen 1955-ig éltek itt.

Szinte érintetlenül megmaradt minden, benézhetünk a szerzetesek három szobából és egy kis kertből álló házikójába, ahol az életük túlnyomó részét töltötték; sétálhatunk a hatalmas kerengőben, amelyet a 16. században Giovanni della Robbia 66 terrakotta mellszoborral díszített, s amelyben a szerzetesek egyszerű kőkeretes, fűvel benőtt sírjai kaptak helyet. Megcsodálhatjuk a templom freskóit, a remekművű faragott kórust; meglátogathatjuk „beszélgető” szobát csodaszép festett üvegablakokkal; beléphetünk a káptalanterembe, amelynek a közepén az egyik legkiemelkedőbb perjel, Leonardo Buonafé sírja található. Belekóstolhatunk ennek a titokzatos világnak a hangulatába, szinte megelevenednek a szemünk előtt a valaha a cellában imádkozó, a szűk folyosókon némán suhanó, a refektórimban mély csendben étkező fehérruhás szerzetesek figurái.

Mindig nagyon lenyűgözött ennek a rendnek az élete, amelyet 1184-ben alapított meg Szent Brúnó Franciaországban. Egy egyszerű földi halandó számára valószínűleg felfoghatatlan és érthetetlen a rendkívül szigorú szabályok szerint élő karthauziak választása. A hallgatásban és a magányban találják meg Istent, a világtól elvonult remetékhez hasonlít az életük. Miután leteszik a szerzetesi fogadalmat mindenféle kapcsolatot megszakítanak a külvilággal és a szerzetestársaikkal is csak megszabott keretek között érintkezhetnek. Csak hetente egyszer, vasárnap étkeznek közösen a refektóriumban néma csendben, naponta egyszer gyűlnek össze az éjszakai misére, s hetente egyszer beszélgethetnek néhány percet az erre kijelölt társalkodószobában egy társukkal. Ezenkívül minden percüket a saját házikójukban olvasással, elmélkedéssel, imádkozással és kerti munkával töltik, magányosan. Naponta kétszer egy forgóablakon át kapják az ételt a laikus testvérektől, akik a munkájukkal gondoskodnak a kolostor szükségleteiről. A laikusok és a szerzetesek ugyanabban az épületben, de egymástól szigorúan elkülönülve élnek, sohasem találkoznak személyesen, az útjaik sohasem keresztezik egymást.

Ha bepillantást szertnének nyerni ennek a ma is fennálló rendnek az életébe, nézzétek meg a néhány évvel ezelőtt készült dokumentumfilmet az anyakolostor, a Nagy Chartreuse életéről; a film címe nagyon hűen a témához, A nagy csend.