Volterra, az etruszkok által megalapított hangulatos toszkán város, híres a pecorino sajtjairól és az alabástrom termékeiről
Volterra az egyik legtitokzatosabb, legzárkózottabb, kicsit komor, zord, Toszkána eldugott szegletében, egy magas domb tetején épült festői város. Az i.e 7 században az etruszkok alapították meg ezen a helyen az ősi Velathrit (Volterra etruszk elnevezése), amely az egyik leggazdagabb és legerősebb városállamá nőtte ki magát a korban. Gazdagságát a természeti kincseinek köszönhette elsősorban (már akkor felfedezték az alabástrom lelőhelyeket valamint a föld alatti sóbányákat). Elősegítette a város fejlődését az is, hogy szinte bevehetetlennek tekintették akkoriban, a meredek hegyoldalak ellenálltak minden ostromnak, nagyon jól védhető volt a település. Az etruszk korban a városfalak hossza meghaladta a 7 kmt. Abból az időből származik az egyik kapu (Porta dell'Arco), amelyet később beépítettek a középkori városfalakba.
Az etruszk kultúra környéken megtalált leleteit a Guarnacci múzeumban őrzik. A kiállított tárgyak közül a leghíresebb az Est árnyékának elnevezett szobor az i. e. 3 századból, egy emberi árnyékra emlékeztető, szinte egy 20 századi szobrász művének is beillő modernnek tűnő figura.
Velathri sem tudott ellenállni a rómaiak hódító törekvéseinek, s végül megadta magát a hatalmát erre a területre is kiterjesztő Rómának. A római korból származik a színház, valamint az ahhoz kapcsolodó fürdőlétesítmények, amelyeknek a maradványait meg lehet látogatni a belváros szélén.
A római birodalom bukását követő zűrzavaros időszak után Volterra kb a 11 században kelt ismét új életre, kezdetben a helyi püspök irányítása alatt, később pedig önálló városállamként. A virágkorát a 13-14 században élte. 1472-ben Firenze egy véres ostrom után elfoglalta Volterrát is, s hozzácsatolta a területeihez a várost.
A város központja a Piazza dei Priori, ahol a Városháza (Palazzo dei Priori) áll, amelyet a 13. században építettek. Miután 1472-ben Firenze bevette Volterrát, a Városháza elé állította a firenzei oroszlán, a Marzocco szobrát, szimbolikusan is jelezve azt, hogy ki gyakorolja a hatalmat. A Városháza homlokzatára pedig odakerült a Medici család címere.
A Palazzo dei Prioi szomszédságában áll a Dóm, amelynek az építését a 12. században kezdték el. A Dóm megőrizte a román stílus jegyeit annak ellenére, hogy többször átépítették az évszázadok folyamán. A Dómmal szemben áll a 13. századi Keresztelőkápolna.
Rendíkvüli geológia érdekességnek lehetünk a tanúi a város környékén elhelyezkedő dombokon. Földcsuszamlások következtében a lösszel takart dombtetők behorpadtak, szinte leomlottak a völgybe. Az esővíz romboló munkájának az eredménye ez a jelenség. A víz beszivárog a homokos talajba egészen addig amíg el nem éri a keményebb szürke agyagréteget. Ekkor a víz megduzzasztja az agyagot, s az szépen lassan, megállíthatatlanul csúszik lefelé, a völgybe, s így a támasz és alap nélkül maradt felső homokos réteg összeomlik. Rendkívül félelmetes, s mégis lenyűgöző jelenségről van szó, melyet a legjobban a San Giusto templom valamint a Camaldoli Apátság mellett lehet megfigyelni. A templom a szakadék szélén egyensúlyoz, hiszen leomlott a közelében levő talaj. Az az érzése a szemlélőnek, hogy az épület a következő pillanatban lecsúszik a völgybe.
Volterra gazdagságának az alapját az ősi időktől kezdve a földalatti kincsek jelentették. Az egyik legértékesebb ezek közül az alabástrom, amelyben nagyon gazdag Volterra környéke. Nagyon népszerű, mert viszonylag puha s könnyen megformálható, nagy előszeretettel használták az etruszk kézművesek, kőfaragók, szobrászok a szarkofágok, urnák elkészítésére valamint díszítőelemek kialakítására is. Egészen a 19. századig az egész világon nagyon keresett nyersanyag volt.
A volterrai kézművesek még ma is az egyszerű, hagyományos eljárással készítik a műveiket. Néhány alabástrom műhelyben meg is mutatják az érdeklődőknek, hogyan dolgoznak.
A föld alatti vagy a felszíni bányák Volterra és a tengerpart közötti dombos területeken találhatók, ahonnan az alabástrom krumpli formájú kisebb vagy nagyobb tömbökben kerül elő.
A másik kincse a vidéknek a só. A földalatti sóbányák a kb 5 millió évvel ezelőtt itt hullámzó tengerek maradványai. A múltban rengeteg sós forrás tört fel errefelé, s egészen egyszerűen felforralták a források vizét, a víz elpárolgott, s így nyerték a sót.
Ma megváltozott a technika. Vízzel elárasztják a földalatti lelőhelyeket, majd különböző berendezések segítségével felpumpálják a sós oldatot a felszínre. Ezt követően elpárologtatják a vizet, s megmarad a hófehér, kikristályosodott só, amelyet a legtisztábbként tartanak számon Olaszországban.
A gasztronómia területén mindenképpen meg kell említeni a volterrai Pecorino sajtot. A félig meddig szabadon legelésző birkák tejéből készítik a jellegzetes ízű Pecorinot, s az eljárás során oltóanyagként a kárdi vagy az articsóka szárított virágját használják. Különféle érlelésű juhsajtokat állítanak elő a termelők: a „fresco" 45 napnál frissebb, a „semi-stagionato" 6 hónapig érlelődik, a „stagionato" pedig 12 hónapig.
Ha valaki vissza szeretne repülni a középkorba, akkor pedig augusztus harmadik és negyedik vasárnapján kell meglátogatnia Volterrát. Ilyenkor rendezik meg a Volterra A.D 1398 elnevezésű eseményt, amelynek során felidéznek egy 1398-as ünnepnapot. A főtéren középkori piac nyílik ilyenkor, az üzletekben, kocsmákban középkori ruhákba öltözötten árulják a tulajdonosok a város tipikus termékeit, a lacikonyhákban, kifőzdékben szintén meg lehet kóstolni a jellegzetes ételeket, a kézműves műhelyekben pedig meg lehet ismerkedni a korabeli mesterségekkel. Udvari bohócok, tűznyelők, utcai artisták teszik élénkké a vasárnapot, középkori játékok, zászlós felvonulások szórakoztatják az embereket. Előkelő lovagoknak, dámáknak beöltözött helyiek és turisták népesítik be az utcákat. Ezen a napon egyetlenegy fizetőeszközt fogadnak el, s ez a középkorban használt Grosso volterrano.
Bővebb információk az ünnepről»