Falikárpitok a Mediciek korából a Palazzo Vecchióban Firenze,

Egy különleges kiállítás a Palazzo Vecchióban, falikárpitok a Mediciek korából.

A Mediciek korából származó művek egyiptomi József életéből ábrázolnak néhány történetet.

Hogy kinek az ötlete ez a nagyszerű sorozat egészen pontosan nem tudjuk. Feltehetően az I. Cosimo Medici környezetében élő irodalmárok fejéből pattant ki az ötlet. A témaválasztás nem véletlen, több párhuzamot fedezhetünk fel József és I. Cosimo élete között. Hiszen I. Cosimo maga is élt száműzetésben, s visszatérése után nagylelkűen megbocsátott az ellenfeleinek, ahogyan a biblia József is tette. Hogy a történetnek dicsőítő jellege van a kárpitokon megjelenő rejtett és nyilvánvaló célzások is bizonyítják. Cosimo és a család több tagja gyakran megjelennek a műveken, s díszítésképpen sokszor ott van a kos, Cosimo szimbóluma.

A falikárpitok terveit, rajzait a legkiválóbb korabeli manierista művészek dolgozták ki: Bronzino, Pontormo és Salviati. Ők az ihletet Michelangelo és Raffaello műveiből merítették. Eredetileg valószínűleg mind a húsz rajz elkészítésével Bronzinót bízták meg, aki ekkor már a legfelkapottabb udvari portéfestő volt. A műveit az elegancia, a választékosság, a kifinomultság jellemzi. Végül is tizenhat rajzot ő valósított meg, míg Pontormo három történetet rajzolt meg. Az ő stílusát a jellegzetesen megnyújtott figurákról és a spirális, szerpentin formákról lehet felismerni. Salviatinak pedig csak egy történet maradt, amely a fáraó álmát magyarázó Józsefet mutatja meg.

A bordűrük kötik össze a műveket, amelyek minden egyes darab körül megtalálhatók. Ezek motívumait Bronzino tervezte. Gyümölcsfüzérek, virágcsokrok, álarcok, madarak, állatok, puttók gazdag sokasága díszíti a szegélyt.

A leghíresebb falikárpitkészítő műhelyek Franciaországban és Németalföldön dolgoztak a középkorban. A 15. és 16. században azonban az olasz fejedemeknek elegük lett a már elavultnak tartott gótikus stílusú nyugat-európai művekből, s elkezdenek olasz festők rajzai alapján szőtt falikárpitokat rendelni. Következő lépésként pedig a olasz reneszánsz uralkodók maguk is alapítanak ilyen műhelyeket. I. Cosimo is így döntött, s 1545-ben Firenzébe hívott két nagy tekintélyű flamand mestert, Jan Rost és Nicolas Karcher személyében, mindketten Brüsszelből költöztek ide.1545 és 1553 között mindkét mester műhelye a tevékenységének nagy részét a húsz falikárpit készítésének szentelte. Az alsó bordűrökön láthatjuk Rost mesterjegyét, egy stilizált pecsenyesütőt. Máshol pedig a firenzei műhelyet is jelzik egy F után a koronás liliom következik, s még egy F betű (Fatto in Fiorenza). 

Ez a technika rendkívül időigényes, s csupa értékes alapanyagot követel, ezért kizárólag a felső tízezer számára dolgoztak a mesterek, gazdag mecénások kellenek hozzá. Miután a festőművészek megtervezték a rajzokat, ezek alapján életnagyságú színes kartonokat hoznak létre amelyeket követve a szövőmesterek elkészítik a kárpitot.Gyapjú és selyem szálakat, arany és ezüst fonalat használnak fel, amely szintén megnöveli a munka költségeit.

A húsz remekmű a Kétszázak Tanácsa termének a falait díszítette a padlószinttől a mennyezetig, kb 6 méteres magasságban, megszakítások nélkül, egyik a másik mellett, csak a két ajtónyílásnak hagyva helyet. Az ilyen rendkívül értékes kárpitokat csak speciális alkalmakkor tették közszemlére vagy az is előfordult, hogy az urakodók magukkal vitték ezeket az értékes műveket az utazásiak során, hogy dicsekedjenek. Ezt tette I. Cosimo is, amikor Genovába utazott hogy találkozzon Fülöp spanyol herceggel 1548-ban. Ünnepségek idején is kitették mutatóba ezeket a remekműveket a Palazzo Vecchio homlokzatára vagy a Loggia dei Lanzi alá, illetve a Dóm homlokzatára, hogy az egyszer firenzeiek is megcsodálhassák az alkotásokat.

A 19. század végén sajnos a húsz kárpitból álló sorozatból csak tíz maradt Firenzében, a többit elvitték Rómába, a Quirinale palotába, az olasz Köztársasági Elnök székhelyére. 1983 és 2014 között restaurálták a műveket, s 2015-ben hosszú idő után először ismét visszakerültek eredeti helyükre, a Kétszázak Tanácsának a termébe egy kiállítás erejéig.